- Aki nem akar sokat olvasni, de kíváncsi a cikk lényegére, hajtson a végére, ott röviden összefoglaltam a lényeget. Ha ennél kicsivel többre kíváncsi, keresse a vastag betűs részeket. Kalandvágyóknak pedig íme az egész írás.

A brit típusú választási rendszer annyira aránytalan, hogy ott egy párt akár 100 %-os mandátumarányt is elérhet – állítják sokan, köztük Eörsi Mátyás volt parlamenti képviselő a hvg.hu-n. Hozzáteszi, hogy ehhez képest a magyar szisztéma „feltűnően arányos”. 

A logika alapja, hogy a brit típusú rendszerben (hivatalos nevén First-Past-The-Post) kizárólag egyéni körzetekből lehet bekerülni a törvényhozásba. A szabály annyi, hogy aki a választókerületében több voksot szerez, mint bármely ellenfele, az lesz a képviselő. Az mindegy, hogy hány százalék szavazatot kapott, lehet 20 % is, ha a többiek még ennyit sem gyűjtöttek. 

Ha tehát egy párt egy jelöltje akárhány vokssal megelőzheti ellenfeleit egy körzetben, akkor miért ne sikerülhetne ez a párt minden jelöltjének, minden körzetben? Úgy tűnik, hogy lehetséges a 100 %-os mandátumarány. Ha azonban így van, akkor elég sok választási eredmény átvizsgálása során látnunk kellene legalább egy ilyen eredményt. 

Adatok

Az Egyesült Királyságot és Új-Zélandot választottam. Azért ezt a két országot, mert előbbi parlamentjében sok a képviselő (a vizsgált időszakban 615-707), míg utóbbiban kevés (74-99). Ennek a valószínűségek számításánál lehet majd jelentősége.

• Átnéztem az elmúlt 99 év összes választásának adatait az Egyesült Királyságban, valamint az 1890 és 1993 közötti időszakban megtettem ugyanezt az új-zélandi eredményekkel (ott akkoriban használták a brit típusú rendszert). Ezalatt előbbi országban 26, utóbbiban 34 választást tartottak, összesen tehát 60-at. Mit gondolnak hányszor fordult elő, hogy egy párt 100 %-nyi mandátumot kapott? Jól tippelnek, egyszer sem. 

Talán véletlen. Mindenesetre érdemes feltenni a kérdést:

Valóban lehetséges ebben a rendszerben a 100 %-os mandátumarány, ha soha nem fordul elő?

Valószínűségek

Talán igen, csak kicsi a valószínűsége. De mennyire kicsi? 

Ha minden párt mandátumarányát felkerekítjük a következő egész számra (1, 2, 10, 50 %-ra), akkor 100 különböző lehetőség van. Gyanús lehet, hogy vajon mekkora a valószínűsége annak, hogy a választáson legtöbb voksot, mondjuk 50 %-ot szerző párt mandátumaránya 1 % legyen, de ezt most tegyük félre egy pillanatra. 

Úgy tűnik, 1 a 100-hoz az esélye annak, hogy egy párt 100 %-nyi mandátumot kapjon.

Ha így van, akkor nem olyan meglepő, hogy 60 választás adatainak átvizsgálása során egyszer sem találkoztunk ilyen eredménnyel. 

• Szűkítsük a kört, és nézzük meg, hányszor fordult elő, hogy egy párt 80 és 100 % közötti mandátumarányt ért el. Az egyforma valószínűségek logikájával ennek már 20 % az esélye, vagyis minden ötödik alkalommal elő kellene fordulnia. 60 választásból 12-szer. Mit gondolnak, hányszor történt meg? Egyszer sem.

Ez is lehet véltetlen. Talán a következő negyven választásból húsz alkalommal is megtörténik, és akkor összeáll a kép. Emeljük tehát tovább a tétet. Mivel elég furának tűnik, hogy a győztes mandátumaránya nagyon alacsony (1,2,10 %), ezért zárjuk ki ezeket az eredményeket, és nézzük csak azokat, ahol az első helyezett párt mandátumaránya legalább 30 % volt. 

• Két részre osztjuk a mandátumarányokat. Az első kategóriába tartoznak a 30 és 65 %, a másodikba a 65 és 100 % közöttiek. Ha minden eredménynek azonos a valószínűsége, akkor ezt az adatokban látnunk kell, vagyis az egyik fele az előbbi, a másik az utóbbi halmazba esik. Mégis a 60 eredményből 52-szer a győztes mandátumaránya 30 és 65 % között volt, és csak 8-szor 65 % fölött. Egyenlőség helyett azt tapasztaljuk, hogy hat és félszer annyi adat tartozik az első, mint a második kategóriába. Más megfogalmazással 50-50 % helyett 87-13 % a kétféle eredmény eloszlása.

Olyan ez, mintha feldobnánk egy pénzérmét 60-szor egymás után, és ahelyett hogy kb. 30-szor lenne fej, illetve írás, azt látnánk, hogy 52-szer fej és csak 8-szor írás. Szerintem gyanakodni kezdenénk, hogy valaki megcinkelte a pénzérmét. 

Úgy tűnik, egyes eredményeknek nagyobb, sokkal nagyobb, a valószínűsége, mint másoknak. A 100 %-os mandátumarány esélye pedig borzasztóan kicsi.

Valamit nem vettünk figyelembe

A problémát az okozza, hogy a brit típusú választási rendszer mandátum kiosztási módszere alapján bármilyen eredménynek egyforma a valószínűsége. Ezért írta Eörsi Mátyás az idézett cikkben, hogy ott 100 %-ot is kaphat egy párt, és részben ezért gondolják sokan, hogy az a rendszer aránytalanabb, mint a magyar. Csakhogy az adatok ennek ellentmondanak. Nemhogy 100, de még 80 %-os eredményt sem találtunk. Hatvan választásnál egyet sem. Vagy a véletlenek elképesztő tobzódásának vagyunk szemtanúi, vagy valamit nem vettünk figyelembe. 

Nulla valószínűség?

Lehetséges, hogy azért nem látunk 80 % fölötti eredményt, mert valamilyen, eddig ismeretlen okból ennek nulla a valószínűsége? Vagy ha nem is nulla, de majdnem? Hogy megtudjuk, nézzünk át további adatokat, és ha már magyarok vagyunk, legyenek azok magyar adatok. A mi választási rendszerünk ugyan vegyes, tehát van lista is, de egyik része megegyezik a brit típusú szisztémával. Az egyéni képviselőket ma ugyanúgy választjuk, mint ők. 

• Magyarországon 1990 óta hét választást tartottak, és háromszor is előfordult, hogy egy párt egyéniben megszerezte a mandátumok több mint 80 %-át. 
• 1994-ben az MSZP a 84,66 %-át. 
• 2010-ben a Fidesz a 98,3 %-át. 
• 2014-ben a Fidesz a 90,57 %-át.

Most akkor mi van? Ezek az adatok cáfolják, hogy a 80 % fölötti eredmény valószínűsége nulla, vagy majdnem nulla. Sőt, arra utalnak, hogy az ilyen kimenetel esélye kifejezetten magas! Mi több, a 2010-es eredmény azt sugallja, hogy a 100 % sem olyan nagyon valószínűtlen. 

De miért fordult elő Magyarországon hétből háromszor az, ami az Egyesült Királyságban és Új-Zélandon 60-ból egyszer sem? 

• Az Egyesült Királyságban az elmúlt 99 év alatt megtartott 26 választáson 3-szor fordult elő, hogy egy párt önállóan kétharmados többséget kapott a parlamentben, vagyis az esetek 11,5 %-ában. Magyarországon 24 év alatt, 7 választáson ez 2-szer történt meg, vagyis az esetek 28,5 %-ában. A 2010 után bevezetett új választási rendszerben pedig 1-ből 1-szer (100%). Új-Zélandon a 103 év alatt megtartott 34 választáson 4-szer fordult elő (11,76 %). Jusson eszükbe ez az összehasonlítás, ha legközelebb valaki azt emlegeti, hogy a magyar választási rendszer „arányosabb”, mint a brit típusú!

Pártstruktúrák

Talán véletlen az eltérés, de az is lehet, hogy a pártstruktúra az oka. A brit típusú rendszer mandátum kiosztási módszere arra utal, hogy ahol csupán két párt verseng a helyekért, ott közöttük oszlanak meg a szavazatok, és így a mandátumok. A különböző körzetekben hol az egyik, hol a másik jelöltje nyer, így az egyes körzetek aránytalanságai végül kiegyenlíthetik egymást. 

Ezzel szemben, ha kettőnél több párt verseng, akkor valamelyikük nevető harmadikként elhozhatja a körzetek jelentős részét, és ezzel extrém magas mandátumaránya lehet, akár alacsony szavazati aránnyal is. 

Ha tehát az Egyesült Királyságban és Új-Zélandon kétpártrendszer van, míg Magyarországon nem, akkor az megmagyarázhatja az adatokat.

Egyszerű leírni, hogy kétpártrendszer, de annál bonyolultabb meghatározni, hogy mi az. 

• Ha csupán két párt indul a választáson? Mindhárom országban sokkal több indul ennél.
• Ha csak kettő kerül be a parlamentbe? Mindháromban több kerül be.
• Ha a szavazatok nagy részén csak két párt osztozik? Mondjuk legalább 80 %-án? A legutóbbi brit választás megfelel ennek a követelménynek, de az eggyel korábbi nem.
• Akkor legyen 70 %? Annak a legutóbbi magyar is megfelel.

Sok különböző feltétel alapján próbára tettem a három ország választási eredményeit, de mindig ugyanara jutottam: 

A brit pártstruktúra nem olyan, mint az új-zélandi, viszont kísértetiesen hasonlít a magyarra.

Új-Zélandra az adott időszakban igaz, hogy kétpártrendszer volt, az Egyesült Királyságra és Magyarországra viszont nem. Ez azért probléma, mert a választási eredmények alapján előbbi két ország pártstruktúrájának kellene hasonlítania egymásra, és nem az utóbbi kettőnek. 

Így a pártrendszerek közötti különbség nem lehet az oka annak, hogy Magyarországon hétből háromszor is előfordult, hogy egy párt 80 % fölötti egyéni mandátumarányt ért el, míg Új-Zélandon és az Egyesült Királyságban összesen hatvan választáson egyszer sem. 

Választási taktika

Eddig azt feltételeztük, hogy a pártstruktúra hatással lehet a választási eredményekre, és kiderült, hogy tévedtünk. De mi van, ha fordított a helyzet? Lehet –e maga a választási rendszer hatással a pártrendszerre? 

Nézzük meg, mi történik az Egyesült Királyságban, ahol nagyon hasonló a pártrendszer, mint Magyarországon, de nagyon mások az eredmények. Az első szembetűnő dolog, hogy egyetlen olyan párt sincs, amely minden választáson, minden körzetben jelöltet állít. Ez alól a két legnagyobb, a Konzervatív Párt és a Munkáspárt sem kivétel! 

A múlt század elején előfordult, hogy a legnagyobb pártok a körzetek egyharmadában egyáltalán nem indítottak jelöltet.

Ma ez csak néhány helyen történik meg, de ott is miért? 2015-ben például a Munkáspárt és a Liberális Demokrata Párt 19-19 körzetben nem indított jelöltet, vagyis a körzetek 3-3 %-ában. 

Ez a fajta taktika érthető a Skót Nemzeti Párt (SNP) esetében. Minek is próbálkoznának Észak-Írországban? 2015-ben az SNP a 650-ből csupán 59 körzetben állított jelöltet. Viszont ebből 56 helyen mandátumot szerzett! Pedig a párt országos szavazati aránya csak 4,7 % volt. Mindeközben a Liberális Demokrata Párt 7,9 %-os voksaránnyal csak 8 mandátumot szerzett (nem 8 %-ot, hanem 8 darabot!). Igaz, ők 631 körzetben indítottak jelöltet. 

Ebben a legmeglepőbb, hogy miként jött össze nekik az a 8 győzelem? 7,9 %-os szavazati aránnyal! A Konzervatív párt 36,8, a Munkáspárt 30,4 % voksot gyűjtött. Hogy tudták mindkettőt megelőzni 8 körzetben? 

Néha a lehetetlennek tűnő feladatok is sikerülhetnek, de a Liberális Demokrata párt 99 éve, 26 választáson folyamatosan produkálja ezt a lehetetlent. Azóta a legmagasabb szavazati arányuk 29,6 % volt. Egyes időszakokban jellemzően 15-25, máskor jellemzően 5-10 % között teljesítenek. De egyszer sem estek ki a parlamentből! Sőt, a legrosszabb esetben is volt 6 képviselőjük, és még az utóbbi években is előfordult, hogy 62. Akkor mindössze 22 %-os szavazati aránnyal.

Ilyen választási rendszerben, ilyen alacsony szavazati aránnyal ez akkor sikerülhet, ha egy párt a nyerhető körzetekre koncentrálja a kampányát.

Vagyis azt teszi, amit az SNP. Minek törje magát a Liberális Demokrata Párt olyan körzetekben, ahol semmi esélye a konzervatívok, vagy a Munkáspárt ellen? És ugyanez igaz, bár kisebb mértékben, a nagy pártokra is. Egyes körzeteket eleve feladnak, nem indítanak jelöltet, máshol tessék-lássék módon jelen vannak, az éles versenyt ígérő helyeken megküzdenek, a biztos győzelemmel kecsegtető kerületekben pedig beleadnak mindent, hogy besöpörjék, amit be kell. 

Ez nagyban különbözik attól, amit Magyarországon látunk.

Nálunk a komoly pártok nem tehetik meg, hogy akár csak egyetlen körzetben nem indítanak jelöltet. Azért nem, mert be kell gyűjteniük a listás voksokat. És ha egy körzetben az egyéni szavazólapon még csak nem is szerepelnek, akkor megnő az esélye annak, hogy listán sem kapnak ikszet. 

Ugyanez vonatkozik a kampányra. Ha egy körzetben csak tessék-lássék módon vannak jelen, ott sokat veszíthetnek a listás voksaikból. Következésképpen nem koncentrálhatják erőforrásaikat a biztos, illetve a nyerhető kerületekre. 

• A pártrendszer tehát hasonló az Egyesült Királyságban és Magyarországon, azonban az eltérő választási rendszerekben a pártoknak muszáj jelentősen különböző taktikát alkalmazniuk. Előbbi országban mindenkinek bizonyos körzetekre kell koncentrálnia az erejét, és így ki-ki küzdelmek alakulnak ki, amelynek eredményeként hol az egyik, hol a másik nyer, és végül egyik sem tud kiugróan magas, vagy alacsony mandátumarányt elérni. Ezzel szemben Magyarországon a pártok kénytelenek minden egyes körzetben hasonló erőbedobással küzdeni, így a szavazatokat is mindenhol csaknem egyforma mértékben gyűjtik be, lehetővé téve, hogy az a párt, amely akár csak kicsivel is többet szerez aránytalanul magas mandátumarányt érjen el, míg azok, amelyek kicsivel kevesebbet gyűjtenek, aránytalanul kevesebbet kapjanak.

Ez megmagyarázza, amit az adatokban láttunk. Ezért fordult elő nálunk háromszor is a hétből az, ami náluk soha nem történt meg a hatvanból. Ezért van, hogy 2014-ben Magyarországon a Jobbik 20 % fölötti szavazati arányával egyetlen egyéni körzetet sem nyert, míg a brit liberálisok ennél jóval alacsonyabb voksaránnyal is stabilan hozzák a maguk körzeteit. 

Meglepően hangzik, de a magyar választási rendszer éppen a lista miatt produkál aránytalanabb eredményeket, mint a brit.

Ha ugyanis nem lenne lista, akkor minden párt taktikát válthatna, erejét és pénzét a biztos, vagy nyerhető körzetekre koncentrálva. 

Lesz –e változás?

Felmerülhet a kérdés, hogy miért nem teszik a magyar pártok ugyanazt, amit a britek? Nem mindegy nekik, hogy listán gyűjtik be a mandátumaikat, vagy egyéniben? Az eredményekből úgy tűnik, hogy nem mindegy.

Nézzük meg a Jobbik 2014-es példáját. Magyarországon 199 parlamenti helyért megy a küzdelem, ebből 106-ot osztanak egyéniből és 93-at listáról. Ha a Jobbik a brit taktikát alkalmazza, akkor csak bizonyos kerületekre koncentrálja erejét. Ezzel valószínűleg veszít listán, de nyerhet egyéniben. 

Tegyük fel, hogy csak minden második körzetre fókuszálnak, így ezzel megduplázhatják kampányuk intenzitását ezeken a helyeken. A taktika bizonyos választókerületekben beválhat, másutt nem. Vagyis éppen az történik, amit a briteknél láttunk. 

Ott a Liberális Demokrata Párt 1997-ben 16,8 % szavazatot szerzett. Azért választottam ezt összehasonlításnak, mert a Jobbik listás voksaránya 2014-ben 20,22 % volt, ha viszont a körzetek felében egyáltalán nincs jelen, vagy csak tessék-lássék módon (ez kell ahhoz, hogy erejét a többire összpontosítsa), akkor bizonyosan elveszíti szavazatainak egy részét. Vagyis aligha lett volna nekik több mint amennyi 1997-ben a brit liberálisoknak jutott. Utóbbiak ekkor 46 körzetben nyertek, ami az összes kerület 7 %-a. Rávetítve ezt a Jobbikra, ők 2014-ben 7-8 egyéni mandátumhoz jutottak volna.  Ehhez kaptak volna listán további 18-19 helyet. Vagyis összesen 25-27 mandátumuk lett volna. 

A Jobbik azonban a brit helyett a magyar taktikát alkalmazta, elosztva erőforrásait a 106 körzetben. Ezzel egyetlen egyéni helyet sem szerzett, viszont kapott 23 listás mandátumot. Ennyi az összes képviselői helye. 

A két taktika tehát nagyjából ugyanazt az eredményt hozhatja ki. Fontos azonban a feltételes mód. Ugyanis a magyar választási rendszer garantálja a parlamenti jelenlétet egy pártnak, ha az eléri az 5 %-os küszöböt listán. Ezzel szemben a brit típusú rendszerben ennél jóval magasabb voksaránnyal is nagyot lehet bukni. 

Erre jó példa a UKIP, amely 2015-ben megszerezte a voksok 12,6 százalékát. Mit gondolnak, hány mandátumuk lett ezzel a 650 fős parlamentben? Kereken egy. Az 0,15 %. Kevesebb, mint az egy százalék egy hatod része. A következő választáson aztán a UKIP szavazóinak jelentős része úgy érezhette, fölösleges rájuk pazarolni az ikszet, mert a párt csupán 1,8 %-nyi voksot gyűjtött, amivel még az az egy mandátum se jött össze nekik. Amilyen gyorsan a UKIP bekerült a brit politikába olyan gyorsan ki is került onnan. 

A brit taktika tehát kockázatos.

Ezért nem mindegy, hogy Magyarországon egy párt a mandátumait listán, vagy egyéniben gyűjti össze. 20-30 %-os szavazati arányra számító párt esetében a maximálisan elérhető képviselői helyek száma mindkét módszer esetén nagyjából ugyanannyi. De míg a brit taktikával ennek nagy részét, vagy akár mindet, el lehet bukni, és ezzel örökre eltűnni a parlamentből, addig a magyar taktika biztosítja az állandó jelenlétet.

Összefoglalás

• A brit típusú választási rendszerben elméletileg lehetséges, hogy egy párt kiugróan és aránytalanul magas mandátumarányt érjen el, azonban éppen a választási szisztéma miatt a pártok olyan taktikára kényszerülnek, amelynek alkalmazása lehetetlenné teszi, hogy ilyen eredményeket a gyakorlatban is lássunk. Ezért nem is látunk ilyeneket.
• A magyar választási rendszerben elméletileg ugyancsak lehetséges, hogy egy párt kiugróan és aránytalanul magas mandátumarányt érjen el, és éppen a vegyes szisztéma miatt a pártok olyan taktikát kénytelenek folytatni, amelynek következményeként ilyen extrém aránytalan eredményeknek a gyakorlatban is nagy az előfordulási valószínűsége. Ezért gyakran elő is fordulnak.